Ahoi!

Rég írtam, úgyhogy van mit pótolni, de nem fogom :)

Pár napja amikor sétáltam hazafelé, egy idősebb házaspárt (kb. 60-70) láttam menni előttem. Ebben még nincs semmi extra, csak amikor megláttam, hogy kézenfogva mászkálnak, akkor széles mosolyra húzodott a szám :) Kurva nagy, hogy még ebben a korban is képes néhány ember ilyen apróságokra figyelni, és ráadásul úgy lóbálták a kezüket, mintha tinédszerek lennének :D  Aztán kicsit kijjebb fókuszáltam, és megláttam, hogy a pasi a másik kezében egy szánkót visz, meg amúgy hócsizma van rajtuk! Csing-ling!!! EZEK FELMENTEK SZÁNKOZNI A NORMAFÁRA EGY KICSIT HATVAN-X ÉVESEN!!! Én is így akarok meghalni :)))

Csak egy újabb kis szösszenet a hétköznapi életből, arról, hogy ha nem vesszük észre a részeleteket a karuvanagy szürkeségben, akkor tényleg elhittük, hogy szürke körülöttünk minden... :p

Zöld lesz a félelem színe (piros a világmegváltó életigazságoké).

Van egy olyan "tulajdonságom", hogy a kapcsoltok elején előre megérzem, hogy hogyan fog véget érni (értsd: ki fog szakítani kivel, stb.). Lillával (a szerelmemmel, akivel másfél hónapja vagyunk együtt, de majd úgyis mesélek még róla) viszont nem volt ilyen, és ezt nem értettem. Már kedztem attól félni, hogy "csúnya polgári vége lesz", de ugyanakkor baromira nem tünt reálisnak a dolog. Most viszont már érzem, bár szívből remélem, hogy most az egyszer tévedni fogok:
Félek, hogy meg fog csalni engem, de csak egy éjszakára, és meg fogja bánni, és esetleg meg is fogja érdemelni a megbocsátást, és még esetleg meg is tudnék majd neki bocsátani, de nem fogok... mert már túl sokszor tötént velem ilyesmi...

Utálom az életben az ilyen dolgokat, amiket ésszel bír csak felülbírálni az ember, mert tudja, hogy a szíve ebben téved... felülbírálni magadat rögtön, mert tudod, hogy nincs igazad... az élet létezésének paradoxona...

Az embrei lény egyik legfontosabb tulajdonsabb tulajdonsága a magánya, és hogy azt hogyan tudja kihasználni.

Prológus:
Annyit tudni kell, hogy Budán lakom, a Sváb-hegyen. Félig zöld övezet, nagyon kellemes környék. Mellettünk helyezkedik el a "helyiek" által elnevezett Kis erdő. Ki hinné, ez egy kicsi falata természetnek, ami túlélte a környék - ahogy azt a kozmopoliták szeretik mondani - civilizálását. A történet iróniája az, hogy nem az ember természet iránti empátiájának köszönheti a túlélését, hanem pusztán annak a ténynek, hogy egy kb. 20 méter megas hegyoldalszerűségen helyezkedik el, ahova képetelenség építeni bármit is. Az ember létét csak egy, az erdős részen átvezető ösvény jelképezi, ami összeköti a hegyoldalszerűség alját a tetejével.

Ma elindultam az egyetemre, hogy majd jól beiratok egy-két jegyet az indexembe, és utamat a Kis erdő felé vettem, mind mindig (nem egy nagy földdarab, max. 5 perc alatt be lehet járni az egészet). Valamikor hajnaltájt elkezdett esni a hó, ugyhogy minden gyönyörüszép fehér volt, és még latyakos sem volt az út. Ekkor azonban elérkezek a Kis erdőhöz, és azt látom, hogy valami állát az ösvényt VÉGIGSÓZTA. Bazmeg! Kárthágó veresége óta nem hallottam ilyenről!
Itt vagyunk a 21. században, hamarosan már Európában is, nem csak a Balkán innenső végén, és valaki a természet eme kis önellátó, a környéken utolsó, viszonylag eredeti formájában fellelhető darabját besózza... De még csak IQ sem szorulhatott az illetőbe túl sok, mert csak annyit ért el az egésszel, hogy a friss hó helyett, 5 centi mély sárban mászkálhatott...

És kezdetben vala fény és sötétség...
...a monitoron.